A konyha felé menet, az előszobában lopva megnézte magát a tükörben. Középmagas, karcsú lány volt, dereka feltűnően hosszú és vékony, melle érett, jól fejlett, fekete haja fiúsan rövidre nyírva, szeme sötétbarna, mongoloid vágású, ami különös, keleti jelleget kölcsönzött vékony arcának, mely egyébként törékenységet, sebezhetőséget és gyengédséget árult el, ám nehezen oldható zárkózottságot is. Húsz éve élt az anyjával, az apját a szülei válása óta, amikor ő még csak három éves volt, alig látta. Hosszú évekbe telt, míg levetette gyermeki naivságát, ami mint a sűrített, cukrozott tej ette be magát a lelkébe, és ellankasztotta az éleslátását, a készségét arra, hogy bátran szembenézzen az elhagyatottság támasztotta kegyetlenséggel, amelynek agresszív élét már zsenge, védtelen kislánykorában ellene fordította az élet. Az apja után természetesen még épp elegen akadtak, akik megtalálták a maguk élvezetét abban, hogy meggyötörjék, becsapják, elhagyják, így Anna húsz éves korára belátta, hogy az ember élete még az első éveiben, átkozottul korán, túl korán, lezárul, azaz megkapja határozott karakterét, amelynek sötét íve aztán végig kíséri az évek során, fájdalmasan elkülöníti, és a saját individualitásába zárja, hogy minden, ami ezután következik, végképp reménytelenné és újrakezdhetetlenné váljon – igaz, időnként úgy érezte, hogy egy-egy katartikus pillanatban épp ez az individualitás ajándékozza meg a személyes szabadság érzetével.
A konyhaablak mellett álldogálva az édes tejszínt kevergette el a készülő besamel mártásban. A massza egyre sűrűbbé vált, vattaként lebegett és krémesen folyt össze a szegényes konyha nyomasztó légkörében – a cukros fehérség, ami a sötétség fölött lebeg a kezdetek óta… A rádió egyik koradélutáni adásában épp egy iskolapszichológus tanította az ifjú nemzedéket, hogyan ismerjék fel határaikat, hogy aztán átlépjenek rajtuk – át, és vajon hová? – tette fel magában a kérdést Anna. Sohasem hitt abban, mert a tapasztalatai ellene szóltak, hogy a nehézkedés, az eltompulás, a regresszió, a középszerűvé válás az ajánlott módszerrel, egyfajta pszicho-terapeutikus tréninggel orvosolható lenne. A rossz elleni küzdelem, mert a buzdítás lényege ez volt, tisztán pszichológiai síkon nem oldható meg. A fogyasztói társadalomnak természetesen érdekében állt ennek épp az ellenkezőjét sulykolni az emberekbe – Anna is naponta kapott e-mailben meghívást önismereti kurzusokra, afrikai tánctanfolyamra, érzéki testmasszázsra, szibériai sámánizmus kurzusra, pozitív gondolkodást célzó terápiákra. Csakhogy sajnos semmiféle terápia, meditáció, spirituális gyakorlat, vagy pszichedelikus szer használata nem volt képes semmissé tenni a gonosznak azt a megrögzött szokását, hogy valóságosan létezik, újra és újra megjelenik, gyakran épp a legártatlanabbak életében, és ahányszor visszatér, egyre erősebb és gonoszabb.
Hanyag mozdulattal kikapcsolta a rádiót, és a munkájáról kezdett mesélni anyjának. Gyakornoki hónapjait töltötte egy népszerű magazinnál, ahol azt a feladatot kapta, hogy harmad-, negyedvonalas sztárocskákkal készítsen mélyinterjúkat; a lehetséges személyek körét a könnyűzene, a divat- és szórakoztatóipar különféle területeiről válogatták ki számára. Az elmúlt napokban egy eléggé kiöregedett pornószínésznővel kellett találkoznia. Az ötvenes éveiben járó nő a saját belvárosi lakásában fogadta, ahol még voltak forgatások is, noha egyre ritkábban. Tapasztalatai elég széles skálán mozogtak, több évtizedes pályafutása alatt a szado-mazótól a leszbikus szexig valamennyi műfajban igyekezett megfelelően teljesíteni. Azonban ahelyett, hogy Anna előre kigondolt, szakszerűnek látszó kérdéseire kezdett volna válaszolni (bár fényképezni azért hagyta magát), maga után vonszolta a lányt a fürdőszobába, melynek ajtaját be is zárta a szintén gyakornok fotós fiú kíváncsi tekintete előtt, és ott, a tigriscsíkos mintájú műanyagfüggönnyel körülvett zuhanyzófülkében, szélesre tárva lábait, megmutatta Annának a nemi szervét. Ráncos, sovány hasán erőtlenül csüngött alá a bőr, combja elefántfülszerűen fityegő bőrlebernyegnek tűnt, nagyajkai pedig kinyúlva, megereszkedve remegtek csontos szeméremdombján. Miután azonban a lány fiatalos élénkséggel csillogó, sötét szemében nem látott mást, mint viszolygást és valamiféle gúnyos színezetű, metszően jéghideg unottságot, szótlanul fölöltözött, és visszament vele a nappaliba. Azután másfél órán át szinte megszakítás nélkül mesélt egy pár évvel ezelőtti egzotikus munkájáról, melyet egy ismert ázsiai szállodalánc különböző székhelyein végzett, hat héten keresztül, majd hosszan ecsetelte mély ellenérzését a swinger-klubok szexuális kultúrájával szemben, és végül, spirituális érzékenységének kifejezésére, ékes szavakkal ismertette azokat a tanításokat, amelyekbe egy háromnapos túra során avatta be egy japán buddhista szerzetes. Valósággal el volt ragadtatva a középkori eredetű Sokushinbutsuk, vagyis az öngyilkos japán buddhista szerzetesek háromezernapos böjtjétől, mellyel a test halál utáni rothadását megelőzendő mumifikálódásra igyekeztek felkészíteni a testüket, nyilván azzal a céllal, hogy a szerencsés esetben haláluk után valóban mumifikálódott, lótuszülésben lévő holttestüket az emberek Buddhaként tiszteljék. Az öreg pornószínésznő a beszélgetés lezárásaként vihorászva megjegyezte, hogy szebb sorsot a maga és a világ összes nemiszervének sem kívánhatna a halála után.
kirilla teréz
A bejegyzés az alábbi cikk fordítása:
